Köröz a gólya 14. rész: Születéstörténet
De haladjunk sorjában. A szülés úgy kezdődött, ahogy azt mindig is kívántam: elfolyt a magzatvíz. Így nem volt kétséges, hogy beindult a szülés, nem kellett felesleges köröket futnunk, hogy jajj, vajon ez már AZ-e, vagy csak jóslófájások?
Szóval kedd este történt mindez, békésen olvasgattam a kanapén, amikor egy pukkanást hallottam -tényleg hallottam!- és azzal már jött is a víz. Szerencsére tiszta, áttetsző folyadék -amikor zöldes, szürkés vagy egyéb árnyalatú, akkor általában valami gond van. Még lezuhanyoztam, a magzatvíz továbbra is folyt, ezért egy pelenkával béleltem ki az alsóneműmet, úgy ültem a kocsiba. A kórházi táskába csak a telefonomat, töltőt, fényképezőt, a papírjaimat és egy üveg ásványvizet kellett bedobni, egyébként már minden be volt készítve.
10 perc alatt a kórházban voltunk. A betegfelvételen a nővér csak rámnézett (nyilván látta az óriási foltot a nadrágomon, a pelenka nem volt elég a magzatvízzel szemben), és kérdés nélkül nagyra tárta az ajtót.
Mindenféle papírokat kellett kitölteni (legalább elvonja az ember figyelmét), majd átöltözhettem a saját hálóingembe. Bár a nővér -illetve bocsánat, szülésznő- javasolta, hogy vegyek fel kórházit, mert úgyis csupa vér lesz, de az én komfortérzetemhez hozzátartozott a saját ruha. A férjem kapott egy eldobható papucs-félét meg kórházi köpenyt.
Közben hívták a dokimat, aki sajnos épp nem volt bent, de megígérte, hogy siet.
Kaptam beöntést, ami egyáltalán nem vészes dolog. Szinte meg sem lehet érezni, még csak kellemetlennek sem mondanám. A szülésznő kérte először a beleegyezésemet, elmondta, hogy nyugodtan visszautasíthatom, de tapasztalatai alapján inkább javasolja. A borotválást megejtettem még otthon, így ezzel nem kellett bíbelődni.
Fájások ekkor még nem igazán jöttek. Fájt a derekam, kicsit görcsölgettem, de ezek még messze voltak a később, igazi fájásoktól.
Mikor beért a dokim, kézzel megvizsgált, mennyire vagyok nyitva. Ez nagyon fájt. Tartok tőle, hogy a megállapodásunk (szülési terv) ellenére egy kicsit tágítgatott kézzel is. Nem emlékszem már, mennyire is voltam ekkor kitágulva (talán kétujjnyira), de akkor elkeserítően kevésnek tűnt.
Az idő pedig lelassult. Hasamon a magzati szívhangot vizsgáló CTG-vel üldögéltem egy sort (minden rendben volt), majd miután levették, sétálgatni kezdtem a férjemmel, föl-alá, föl-alá, végtelen hosszú ideig. A fájások erősödtek, sűrűsödtek, de még mindig nem tartottunk a szülésnél. Legjobban akkor éreztem magam, amikor wc-re ültem -nem csináltam semmit, csak ültem, mert jól esett. Zuhanyoztam is, de az csak rövid időre adott enyhülést.
Hajnali 1 óra körül bekötöttek oxytocint, erre szinte már nem is emlékszem, csak arra, amikor berakták a kanült. Az idő és a tér valami ragadós masszává állt össze, képek villanak elő, mintha egyfajta félálomban történt volna minden.
Aztán 3 óra körül végre eltűnt a méhszáj. A szülőágyra feltették a kengyelt, nekem egy félig ülő helyzetbe kellett valahogy tornáznom magam, és nyomni, ahogy a természet megkívánta.
Szerda hajnalban, 3 óra 25 perckor világra robbant Bogi. Azt az édes hangot, ahogy kicsusszant, azt nem feledem soha. Rögtön sírni kezdett, nem tetszett neki, hogy a kényelmes meleg helyett éles fény, szokatlan szagok és környezet fogadta. Leszívták az orrát, majd rám tették egy kicsinykét, betakarva. Mi a férjemmel csak sírtunk, mi mást lehet ilyenkor tenni. Bogi-csomag kicsi volt, szutykos, de tökéletes.
Miközben megszületett a méhlepény (szerencsére egyben kijött), megmérték a kislányunkat. 3450 g és 52 cm. Kis töltött káposzta. A feje épp olyan kerek, mint ahogy az ultrahangon is látszott.
Sajnos volt gátmetszés is (azt nem éreztem, mikor), a varrás nem volt kellemes, mit szépítsük, fájt. De miután ez megvolt, végre megkaphattam a kislányomat, és csak öleltem, nézegettem az őrzőben töltött 2 óra alatt. Apa (igen, már Apa, én meg Anya) fényképezett, telefonált és boldog volt.
Így lettünk mi Család.